– Daniel Gray – fordult Linda a fiamhoz. – A kezedben lévő iratok második része egy hivatalos követeléskezelési értesítő. Az elmúlt hat évben az édesanyád összesen száznyolcvanötezer dollárt adott át neked különböző jogcímeken, amelyeket te sms-ben, e-mailben és írásos feljegyzésekben kifejezetten kölcsönként ismertél el, ígéretet téve a visszafizetésre. A mai nappal Margaret Gray asszony felmondta az összes szóbeli kölcsönszerződést, és követeli a teljes összeg megfizetését tizenöt naptári napon belül. Amennyiben a fizetés nem történik meg, Marcus azonnal benyújtja a végrehajtási kérelmet az összes bankszámládra és a munkabéredre.
A szobában olyan csend lett, mint egy kriptában.
A vendégek – Richard állítólagos fontos üzleti partnerei – kínosan fészkelődtek. Egy idősebb házaspár némán egymásra nézett, a nő halkan letette a szalvétáját az asztalra, megfogta a táskáját, és szó nélkül elindult a bejárati ajtó felé. Senki sem próbálta megállítani őket.
– Danny… – suttogta Sarah, és most először láttam a szemében a puszta, nyers rettegést. – Danny, mondd, hogy ez nem igaz! Száznyolcvanötezer dollár? Nekünk nincs ennyi pénzünk! Semmink sincs! Az apám cége…
– Az apád cége egy kártyavár, Sarah – mondtam ki én, most először felemelve a hangomat, épp csak annyira, hogy minden egyes szó súlyt kapjon.
Richard felém fordult. A szemei vérben forogtak a dühtől és a tehetetlenségtől.
– Maga… maga egy rosszindulatú, vén boszorkány! – sziszegte, és elindult felém, de Marcus azonnal elébe lépett, a teste mint egy kőfal állta el az útját. – Tönkreteszi a saját fiát! Tudja, mit csinál? Tönkreteszi Danny jövőjét!
– Nem, Richard – léptem el Marcus mellett, és egyenesen a férfira néztem. – Maga akarta tönkretenni a fiamat. Maga akarta a nyakába varrni a saját adósságait. Maga akarta elvenni azt a házat, amit én izzadtam ki, hogy a maga csődbe ment scottsdale-i vállalkozását foltozgassa be vele! És a legrosszabb az egészben, hogy a fiam hagyta magának.
