Nem egyedül érkeztem.
A bérelt, szerény szedánomban ültem a túloldali járda mellett. Mellettem Linda Martinez ült, a hátsó ülésen pedig Marcus Vance, a megyei bíróság hivatalos kézbesítője és végrehajtási tisztviselője, egy csendes, sötét öltönyös férfi, akinek a táskájában ott lapultak a lepecsételt bírósági és földhivatali iratok.
– Biztos vagy ebben, Margaret? – kérdezte Linda halkan, miközben a napszemüvegét igazgatta. – Nem kell személyesen bemenned. Marcus átadhatja az iratokat, és mi egyszerűen elmehetünk.
Ránéztem a házra. Arra a bejárati ajtóra, amelynek a kulcsát két hete még könnyes szemmel nyomtam Danny tenyerébe.
– Be kell mennem, Linda – feleltem csendesen. – Hat évig láthatatlan voltam a fiam számára. Itt az ideje, hogy még egyszer, utoljára, nagyon tisztán meglásson engem.
Kiszálltam a kocsiból.
Nem vettem fel semmi különlegeset. Ugyanaz a sötétkék vászonnadrág volt rajtam és az a puha, szürke kardigán, amit a munkahelyemen hordtam az utolsó években. Nem akartam gazdagnak látszani, és nem akartam hivalkodni sem. Én Margaret Gray voltam, egy nő, aki egész életében keményen dolgozott, és aki most végre visszavette a saját életét.
Marcus és Linda mögöttem lépkedtek. A felhajtón a lépteink tompán kongtak a betonon.
Ahogy a verandához értünk, az ajtó résnyire nyitva volt; a hűvösre állított légkondicionáló ellenére a vendégek mozgása miatt nem zárták be. Odabentről Richard harsány, öblös hangja hallatszott:
– …mondom nektek, az ingatlan a legjobb fedezet ebben a gazdasági helyzetben! Ha az ember okosan szervezi a struktúrát, a tőke azonnal dolgozni kezd. Danny fiam nagyszerű döntést hozott, hogy hallgatott rám a konstrukciót illetően. Egy igazi férfi tudja, mikor kell a család érdekében stratégiai lépéseket tenni!
– És az anyja, Richard? – kérdezte egy női hang, talán Sarah nagynénje. – Nem úgy volt, hogy ő is itt lesz?
Egy rövid, gúnyos csend következett, majd Richard felnevetett.
