A könnyek most végre elindultak. Lassan csorogtak végig az arcomon, de nem a kétségbeesés könnyei voltak. A gyász könnyei voltak. Elgyászoltam azt a jövőt, amit elképzeltem, elgyászoltam a családot, amit össze akartam tartani a pénzemmel, és elgyászoltam azt a kisfiút, aki a kezeim között nőtt fel, és akit a saját gyengesége sodort a mélybe.
De nem léptem vissza.
Összehajtottam a cédulát, és a zsebembe csúsztattam. Az esküvői képet lefordítottam a pulton.
Linda lépett be az előszobából, a friss kulcscsomót csörgetve a kezében.
– Kész vannak a zárak, Margaret – mondta halkan, látva a könnyeket a szememben. – Mihez akarsz kezdeni a házzal?
Körbenéztem a hatalmas, üres, napfényes nappalin. A magas ablakokon át a délutáni fény bevilágította a tágas tereket. Háromszázötvenezer dollár. Hat évnyi lemondás.
– Eladom, Linda – mondtam csendesen, és megtöröltem a szememet.
Linda meglepetten nézett rám.
– Eladod? Most, hogy végre a tiéd?
– Soha nem volt az enyém, Linda – léptem az ablakhoz, és ránéztem a mesquite fára a kertben. – Ez a ház egy emlékmű volt a saját önfeláldozásomnak. Egy olyan jövőnek építettem, ami sosem létezett. Nem akarok itt élni egyedül, a falakat bámulva, azon gondolkodva, mi lehetett volna.
– És mit fogsz tenni a pénzzel?
Elmosolyodtam. Egy valódi, mélyről jövő, felszabadult mosollyal.
– Először is veszek magamnak egy megbízható, új autót. Olyat, aminek működik a klímája a negyvenfokos arizonai nyárban is. Aztán kiveszek egy kis házat a tengerparton San Diegóban három hónapra. Mindig is látni akartam az óceánt télen. És a többit… a többit befektetem. Olyan alapokba, amik hozzák a kamatot a saját nyugdíjamra. Hogy soha többé ne kelljen senkitől szívességet kérnem, és soha többé ne kelljen a pénzemmel megvásárolnom a helyemet egyetlen asztalnál sem.
– És Danny? – kérdezte Linda óvatosan. – A tartozás?
