A bejárati ajtó nem szorult.
Nem kellett a bal vállammal nekitámaszkodnom, ahogy hónapok óta minden egyes nap tettem; a zár nyelve simán, fémes kattanással csúszott a helyére, és az ajtólap egyetlen milliméternyi ellenállás nélkül tárult fel előttünk.
A küszöbön dermedtem meg. A kabátom alját szorongató Leo feje előrecsúszott a derekam mellett, orrát a magasba emelte. A kinti, jégbordás lépcsőház szürke betonja után a lakás melege szinte arcul csapott: vaj, pörkölt liszt, élesztő és valami mély, édes gőz hömpölygött a szűk előszobában.
Julian ott állt a kis konyhafülkében, háttal nekünk. A bátyám viseltes, koptatott flanelingje feszült a hátán, a bal lábára nehezedő testsúlyát enyhén áthelyezte a jobbra, miközben a pult fölé hajolt. Egy vékony, lapos fadarabbal – amit a lakásban még soha nem láttam – egy liszttől fehéredő deszkát vakart le a mosogató felé. A csap, amely július óta idegtépő, fémes ritmusban csepegett minden harmadik másodpercben, most némán állt. A kifolyó alatti rozsdafoltot valaki dörzsszivaccsal halványra súrolta.
– Julian? – a hangom rekedtebb volt, mint terveztem.
A férfi megrezzent, megfordult, és a kezében lévő spatulát azonnal a konyhapult peremére fektette. A tekintete egyetlen másodperc alatt felmérte az arcomat, a kabátomat, a kulcscsomót, amit még mindig görcsösen szorongattam a zsebemben, majd a tekintete lesiklott a padlóra. Nem volt benne fenyegetés; inkább az a végtelenül fegyelmezett, megszeppent óvatosság ült benne, amit azok az emberek sajátítanak el, akik túl sokszor hallották már életükben, hogy nemkívánatosak.
– Sarah – mondta csendesen. – Nem akartam… nem akartam megrémiszteni titeket.
Leo már el is engedte a kabátomat. Lerúgta a vizes téli csizmáját a szőnyeg szélére, és egyenesen a kis formára vágott konyhaasztalhoz sietett. Az asztal közepén, egy tiszta konyharuha alatt két cipó pihent: sötétbarna, ropogós héjú kenyerek, a tetejükön ferdén ejtett, hólyagos vágásokkal, amelyekből még halványan szállt fel a gőz.
