– A megegyezésünk… – kezdtem, és a szavak nehezen jöttek a nyelvemre. – A megegyezésünk egy éjszakáról szólt.
Julian bólintott. Nem vitatkozott, nem kért kegyelmet. Elvette a rongyot, letörölte a pultot még egyszer, majd a szerszámos tekercs felé nyúlt.
– Tudom. Összepakolok, és megyek. A fagy ma éjjel sem enged, de a belvárosi metodista templom talán megnyitja a tornatermet, ha mínusz tizenöt alá esik a hőmérséklet.
Leo azonnal felkapta a fejét.
– Nem mehet el, anya! Még van kenyér! És a szekrényem ajtaja is leesett a múlt héten!
– Leo – szóltam rá szelíden, de a fiam szemeiben ott volt az a kérlelhetetlen, gyermeki tisztaság, ami ellen egyetlen felnőttnek sincs igazi érve.
Ránéztem Julianra. A cipője a sarokban állt; a talpa levált a bőr felsőrészről a bal lábujjnál, és valaki – valószínűleg ő maga – szürke szigetelőszalaggal tekerte körbe, hogy a latyak ne áztassa el azonnal a zokniját. A kabátja nem téli viselet volt, csupán egy vastagabb őszi széldzseki. Ha most kilép ezen az ajtón, a metodista tornaterem vagy nyitva lesz, vagy nem. És ha nem, a merevítő alatt a térde néhány órán belül úgy kihűl, hogy reggelre felállni sem tud a peronról.
A lakbérem késett. A villanyszámla a hűtőmágnes alatt sárgállt. A tartalékaim nullán álltak. Nem engedhettem meg magamnak egy felnőtt férfit a házban. De van az a pont, amikor a józan ész hideg számításai egyszerűen alulmaradnak az emberséggel szemben.
– A fűtés a folyosón jobb, mint a kanapénál – mondtam hirtelen, magam sem tudva, honnan jönnek a szavak. – A kanapé mögött húz a huzat a teraszajtó miatt. Ha segítel kicserélni a szigetelőcsíkokat a nappali ablakán… maradhatsz még egy éjszakát.
Julian keze megállt a vászontáska bőrszíján. Lassan emelte fel a tekintetét. A szeme sarkában mély, vágásszerű ráncok futottak össze, és láttam, ahogy az ádámcsutkája megmozdul, ahogy nyel egyet.
