– A fejem és a kezem nem törött el – felelte Julian. – És ha maga hozza az anyagot a fatelepről szombat reggel nyolcra, vasárnap estére a szerkezet stabilabb lesz, mint amikor ezt a vityillót felhúzták negyven éve. De ha még egyszer megríkatja ezt a nőt a gyereke előtt, hétfőn Miller felügyelővel fog kávézni a hivatalban. Megegyeztünk?
Henderson sokáig nem válaszolt. A szemeiben látszott a számítás: a kapzsiság viaskodott a félelemmel. Végül megvetően kiköpött a folyosó linóleumára, de a léptei már bizonytalanok voltak, ahogy hátrált.
– Szombat reggel nyolckor lent vagyok a faanyaggal a hátsó bejáratnál – sziszegte. – Ha hétfőre nincs kész, mindkettőtöket feljelentelek rongálásért. És a háromszáz dollár ott legyen az asztalomon délig, Sarah!
Sarkon fordult, és nehézkes, sietős léptekkel eltűnt a lépcsőfordulóban.
Amikor az ajtó becsukódott mögötte – simán, szorulás nélkül –, a térdem hirtelen felmondta a szolgálatot. Leültem a padlóra, a hátamat a falnak vetve, és a kezembe temettem az arcomat. A zokogás, amit hetek óta nyeltem vissza minden egyes műszak után, most megállíthatatlanul tört fel belőlem.
Leo azonnal mellém kuporodott, a kis karjait a nyakam köré fonta.
– Ne sírj, anya, ne sírj… nem lakoltatnak ki, hallottad? Julian megcsinálja!
Julian ott maradt állva az előszobában. Nem jött közelebb, tiszteletben tartotta a határt, de a tekintetében mély, meleg aggodalom tükröződött.
– Ne haragudj – mondta csendesen. – Túl messzire mentem. Nem volt jogom a nevedben tárgyalni.
Felsírtam, miközben megtöröltem a szememet a pulóverem ujjával.
– Túl messzire mentél? Julian… te megmentetted a tetőt a fejünk felől.
– Csak blöfföltem – vallotta be egy félmosollyal, miközben leereszkedett a konyhaszékre, és kinyújtotta a fájós lábát. – Bob Miller már öt éve nyugdíjba ment és Floridában horgászik. De az ilyen emberek, mint Henderson… ők mindig félnek. Mert tudják, hogy mennyi mocskot sepertek a szőnyeg alá az évek során. Csak meg kellett mutatnom neki a seprűt.
