A biztosító nem fizetett. A munkaadó eltűnt a jogi kiskapuk mögött. A fizikai munkára képtelen ács nem tudta fizetni a lakókocsipark bérleti díját, aztán az autója következett, és mire a gipsz lekerült a lábáról, a világa már összecsuklott, mint a kártyavár.
– Az emberek azt hiszik, hosszú út vezet az utcára – mondta Julian egy csütörtök este, miközben Leo elromlott játékautójának műanyag kerekét ragasztotta össze pillanatragasztóval. – De valójában csak két rossz hónap kell hozzá. Egy törött csont. Egy elveszített műszak. Egyetlen ember hiánya, aki azt mondaná: gyere be, amíg felállsz a lábadra.
Néztem a kezét. A bütykös, heges ujjakat, amelyek hihetetlen finomsággal illesztették össze a játék apró műanyag tengelyét.
– És nincs senkid? – kérdeztem halkan, ügyelve arra, hogy Leo ne figyeljen fel a szavaimra a másik szobából.
– Volt egy feleségem, Clara. Tizenkét éve ment el. Rák. Mindenünket elvitte a kezelés, a kis duluthi faházat is. Gyerekünk nem született. A bátyám Oregonban él, de neki is megvan a maga keresztje… három gyerek, minimálbér egy fatelepen. Nem fogok beállítani hozzá púpnak a hátára. Van még két kezem. Ha a lábam engedi, tudok dolgozni.
– De most nem tudsz nehezet emelni.
– Tetőre nem mehetek fel többet – bólintott, és a tekintetében nem volt önsajnálat, csak a puszta tények elfogadása. – De a földön még megállok. Bútor, finommunka, nyílászárók, asztalosság. Csak épp senki nem vesz fel egy embert az utcáról, akinek nincs lakcíme, nincs zuhanya, és biceg a felvételin. A cégek nem kockáztatnak.
Tudtam, miről beszél. Amikor a férjem hat éve egyszerűen lelépett – hátrahagyva engem egy hároméves gyerekkel és egy halom fedezetlen hitelkártya-tartozással –, hónapokig egyetlen interjún sem jutottam túl. Látták a karikákat a szemem alatt, látták az önéletrajzomban a kihagyott éveket, és érezték rajtam a kétségbeesés szagát. A kétségbeesés a legrosszabb ajánlólevél a világon.
