– A lábaddal? Az első hideg éjszakán tüdőgyulladást kapsz az autópálya mellett.
– Megoldom, Sarah. Mindig megoldottam valahogy.
Felálltam az asztaltól, odamentem a pult mellé, és megfogtam a kávésdobozt. Mögötte, egy kis borítékban ott lapult az a háromszáz dollár, amit másnap Hendersonnak kellett adnom a fizetésemből.
– Beszéltem ma délelőtt Mrs. Higgins-szel a harmadik emeletről – mondtam, miközben a hátam még felé fordult. – Hallotta, mit csináltál a födémmel és a vízzel. Az ő fürdőszobájában két éve el van repedve a padló a kád alatt, és a konyhaszekrényeinek leszakadtak az ajtajai. Azt mondta, adna kétszáz dollárt készpénzben és meleg ebédet egy hétig annak, aki rendbe teszi neki.
Julian nem mozdult.
– És Mr. Kowalski a földszintről – folytattam, most már felé fordulva. – Neki egy asztalos kellene, aki beépíti a régi tölgyfa könyvtárszobáját a garázsban. Látta a polcot, amit Leónak csináltál a raklapokból, amikor levitted a szemetet. Megkérdezte, ki készítette.
Julian lassan felemelte a fejét. A szemeiben valami különös, hitetlenkedő fény derengett fel.
– Sarah… mit mondasz?
– Azt mondom, hogy ebben a házban tizenhat lakás van. És Henderson egyetlen fillért sem költött rájuk az elmúlt húsz évben. Minden ajtó vetemedett, minden csap csöpög, minden polc ferde. Az embereknek elegük van a pusztulásból, de nem engedhetik meg maguknak a belvárosi vállalkozókat, akik ezer dollárt kérnek csak a kiszállásért.
Léptem egyet felé.
– A kanapé még mindig szabad. Ha kifizeted a részedet a fűtésből és az ételből abból, amit Higgins-éktől és Kowalskitól kapsz… akkor nincs okod elmenni a hóviharba.
Julian a kezére nézett. A bőrkeményedésekre, a sebekre, amelyeket a kétnapi munka hagyott rajta.
– Nem akarsz egy idegent a házadban tartani, Sarah. Az emberek beszélni fognak. Henderson gyanakodni fog.
