Kinyitottam az ajtót.
Mr. Henderson ott állt a szűk folyosón. Hatalmas, kövérkés ember volt, zsíros prémgalléros kabátban, a szájában mindig ott lógott egy kialudt szivarcsonk. A kezében egy vastag műbőr mappa pihent, tele vörös jelölésekkel ellátott bérleti szerződésekkel.
– Sarah – mondta, és még csak meg sem próbálta levenni a sapkáját. A tekintete azonnal átvillant a vállam felett a nappaliba. – Remélem, van valami jó híred a számomra. Ma péntek van. A bírósági végrehajtó hétfő reggel kilenckor iktatja a papírokat, ha nincs nálam a pénz.
– Mr. Henderson – kezdtem, és éreztem, ahogy a megalázottság forró hulláma elönti a nyakamat. – Hétfőn kapom meg a hóközi kiegészítést a túlórákért. Háromszáz dollárt le tudok tenni hétfő délig, a maradékot pedig…
– Nem érdekel a mese, Sarah! – emelte fel a hangját, hogy a szomszéd lakások ajtajai mögött is megmozduljon az élet. Henderson imádta a közönséget; tudta, hogy a szégyen a legjobb behajtási módszer. – Három hete ezt hallgatom! Nem vagyok jótékonysági intézmény! Nekem is jelzálogot kell fizetnem az épületre! Ha nincs pénz, vasárnap estig pakolj össze, vagy a holmid a járdán végzi, a zárakat meg lecserélem!
– Nem teheti meg bírósági végzés nélkül – mondtam remegő hangon. – Harminc napos felmondási idő jár…
– Ne okoskodj nekem a törvénnyel, kislány! – lépett közelebb, akkora hassal terpeszkedve a küszöb előtt, hogy elzárta a fényt. – A szerződésedben van egy záradék a súlyos szerződésszegésről. Nem fizetsz, viszlát. És mi a fene ez a zaj itt egész délután? Kalapálás? Fűrészelés? Tönkreteszed a lakásomat?
Benézett a folyosóra, és a szeme hirtelen megakadt Julianon.
Julian nem bújt el. Ott állt a konyhafényben, a flanelingben, a kezében még mindig ott volt a csiszolópapír, amivel az imént az éleket igazította. Nyugodtan, egyenes derékkal nézett a főbérlőre.
Henderson szeme elkerekedett, majd a szája gúnyos mosolyra húzódott.
