– Nem kell szívességet tenned, Sarah. Nem azért javítottam meg az ajtót, hogy kikényszerítsem.
– Nem szívesség – vágtam rá, talán egy kicsit keményebben, mint akartam. – Pragmatizmus. A főbérlőm egy fillért sem enged a bérleti díjból, miközben a fagy bekúszik az ablakréseken, és a villanyradiátor pörgeti a számlámat. Ha te meg tudod fogni a hideget, az nekem pénzt spórol. Ez egy csere. Nem jótékonyság.
Julian szája sarka halványan megrándult.
– Értem. A hideget meg tudom fogni. Van még három méter öntapadós gumi a táskámban.
Az az egy éjszaka három nappá alakult, a három nap pedig észrevétlenül egy hétté olvadt.
Nem beszéltünk róla nyíltan. Nem kötöttünk újabb megállapodásokat, nem húztunk fel határidőket. A rutin magától formálódott meg, ahogy a fagyos víz megtalálja a repedéseket a kövek között.
Reggelente hat előtt keltem. Mire a konyhába értem, a kávéfőző már csendesen szörcsögött, a kanapé pedig precízen be volt vetve: a régi kockás pléd élére hajtva a karfán, a párna felpúpozva a sarokban. Julian már ébren volt, többnyire a konyhaszéken ült zokniban, és a lábán lévő fekete merevítő pántjait húzta szorosabbra.
– Hogy van a térded ma reggel? – kérdeztem a negyedik napon, miközben a bögrémbe töltöttem a fekete folyadékot.
– Jobb, mint a betonon – válaszolta egyszerűen. – A meleg segít az ízületeknek. A fémcsavarok nem húzzák úgy a csontot.
Két éve történt, mesélte el apránként az estéken, miközben Leo a leckéjét írta az asztal másik felén. Egy külvárosi raktárépület tetőszerkezetén dolgozott, amikor egy jeges gerenda megcsúszott. Nem volt hivatalos fővállalkozói bejelentése – alvállalkozó alvállalkozójaként dolgozott készpénzért, ahogy oly sokan a válság óta. A kórház ellátta a törést, beletették a fémlemezt és a négy csavart, majd három nappal később a kezébe nyomták a negyvenkétezer dolláros számlát, és kitették a tolószékből a parkolóba.
