– Henderson nem fog gyanakodni semmire, mert Henderson retteg tőled – mosolyodtam el halványan. – És nem érdekel, mit beszélnek az emberek. Az érdekel, hogy van itt egy ember, aki tisztességes, aki nem lop, nem hazudik, és aki mellett a kisfiam nem fél a jövőtől. Egy ember, aki tud fát faragni, és aki tud kenyeret sütni, amikor a kamra üres.
Julian sokáig nem válaszolt. Felállt a székből, óvatosan kilépett a lavórból a tiszta törölközőre, amit elé tettem. Megtörölte a lábát, majd lassan, nehézkesen odalépett az ablakhoz.
Kinézett a minneapolisi éjszakába. Odalent az utcán a hókotrók sárga villogói vágták át a sötétséget, a szél hófúvásokat emelt a járdák fölé, és a hideg olyan kegyetlennek tűnt az üveg mögött, mint maga a halál.
– Duluthban – szólalt meg halkan – édesapám mindig azt mondta, hogy a fa él. Még akkor is, ha kivágták, meggyalulták és deszkává fűrészelték. Reagál a hidegre, reagál a melegre, tágul és összehúzódik. Ha nem törődsz vele, elvetemedik és megreped. De ha megtiszteled, és a megfelelő helyre teszed, száz évig is megtartja a házat.
Megfordult, és rám nézett. A szemeiben nem voltak könnyek, de a hangja mélyebb volt, mint valaha.
– Maradok, Sarah. Amíg szükség van rám.
Kinyitottam a hálószoba ajtaját, ahová Leót küldtem. A kisfiú az ágyán ült, feszülten figyelve a folyosót. Amikor meglátta az arcomat, majd Julian alakját mögöttem, nem kérdezett semmit. Csak felpattant, odarohant a férfihoz, és a derekát átkarolva belé temette az arcát.
Julian egy pillanatig tétovázott – a kezei bizonytalanul lebegtek a levegőben, mintha elfelejtette volna, hogyan kell hozzáérni egy gyerekhez –, majd lassan, óvatosan rátette a tenyerét Leo hátára.
– Na, gyere, bajnok – mondta rekedten. – Azt hiszem, a szekrényed ajtaját még be kell állítanunk, mielőtt lefekszel.
