Péntek délután, amikor hazaértem a műszakból, a lakásban nem volt kenyérillat. Helyette friss fűrészpor és lakk szaga terjengett.
Leo a nappali szőnyegén ült, és a szemei ragyogtak. A szoba sarkában, ahol eddig egy kartondobozban tartottuk a fiú iskolai felszerelését és a játékait, egy kicsi, de tökéletesen illeszkedő, hárompolcos fenyőfa könyvespolc állt. Az élei le voltak kerekítve, a felülete selymesre csiszolva, és Leo könyvei katonás rendben sorakoztak rajta.
– Honnan van az anyag? – kérdeztem, miközben a táskámat a fogasra akasztottam.
Julian a konyhából lépett elő. Az arca fáradtnak tűnt, a homlokán fűrészpor tapadt a verejtékbe.
– A hátsó sikátorban találtam két eldobott raklapot a szupermarket konténere mellett. Tömör tölgy és fenyő. Csak szét kellett szedni, kihúzni a szegeket, és lecsiszolni a mocskot a tetejéről. A polctartó csapokat magam faragtam.
Odamentem a polchoz. Végighúztam az ujjamat a fa felületén. Nem volt rajta egyetlen szálka sem. A fa meleg volt, és az illata elnyomta a minneapolisi bérház penészes szagát.
– Ez… gyönyörű, Julian.
– A fiúnak kell egy hely a holmijának – mondta halkan. – Egy gyerek nem tarthatja a könyveit a földön egy banánosdobozban. Az nem tesz jót a gerincének, sem a lelkének.
Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón.
Nem az a finom, udvarias kopogás volt, amellyel a szomszédok kérnek egy csésze cukrot. Három nehéz, türelmetlen dörrenés verte fel a csendet, amitől Leo azonnal összerezzent, és a szőnyegről felugorva a lábamhoz húzódott.
Mr. Henderson volt az. A főbérlő.
A gyomrom egyetlen másodperc alatt jeges görcsbe rándult. A bérleti díj. Huszonnégy napja késett a teljes összeggel, és a múlt héten már hagyott egy cetlit a postaládában, amelyben kilakoltatási eljárással fenyegetőzött, ha hétfőig nem fizetem ki a hétszázötven dollárt a kamatokkal együtt.
– Maradj itt, Leo – mondtam halkan, és Julianra néztem. A férfi már hátrébb is lépett, a folyosó árnyékosabb része felé húzódva.
