– Köszönöm, Sarah.
– Én köszönöm, Julian.
Készítettem meleg levest abból a kevés zöldségből és csirkeszárnyból, amit a hétvégére vettem. Hárman ültünk az asztalnál, miközben kint újra eleredt a hó. A minneapolisi szél vadul csapkodta az ablakokat, de bent a lakásban… meleg volt. A nappali ablakán a gumicsíkok megtartották a hőt; a radiátor nem kattogott többé hisztérikusan, csak ontotta a kellemes meleget.
– Holnap hétfő – mondta Julian halkan a tányérja fölött.
– Tudom.
– Henderson megkapja a pénzét, a munkát átvette délután. Nincs több adósságotok felé.
– Neked sincs felé adósságod.
Julian bólintott. Letette a kanalat, és a kezét az asztalra fektette.
– Reggel elmegyek.
A kanál megállt a kezemben. Leo felnézett a leveséből, a szeme azonnal megtelt könnyel.
– Miért? – kérdezte a kisfiú. – Julian, megcsináltad a házat! Nincs hideg! Miért kell elmenned?
Julian Leóra nézett, és a tekintetében olyan mérhetetlen szelídség volt, amit ritkán látni felnőtt férfi arcán.
– Mert ez a ti otthonotok, bajnok. Én csak egy vándor vagyok, aki megpihent egy kicsit a viharban. Nem telepedhetek rá az édesanyádra. Neki elég gondja van azzal, hogy téged felneveljen.
– De te nem vagy gond! – kiáltotta Leo, és az asztalra csapott a kis tenyerével. – Te kenyeret sütsz! És megcsináltad a polcomat! És megállítottad a csúnya embert az ajtóban!
– Leo, menj a szobádba, kérlek – mondtam halkan.
– De anya…
– Kérlek, Leo. Csak öt percre.
A fiam duzzogva felállt, a papucsát csoszogva húzta végig a padlón, és becsukta maga mögött a szobája ajtaját.
Kettesben maradtunk a konyhában. A falióra ketyegett, a hűtő zümmögött, a kinti hóvihar tompán verte az üveget.
– Hová mennél, Julian? – kérdeztem, egyenesen a szemébe nézve.
– Nem tudom – felelte őszintén. – Dél felé indulok talán. Iowába vagy Missouriba. Ott enyhébb a tél. Talán találok valami munkát egy raktárban, ahol nem kérnek sok papírt.
