– Nem szeretek adós maradni – felelte egészen halkan. – Tegnap este nem fagyott le a lábam. Tiszta vízben mostam le a hónapok mocskát. Egy kilencéves fiú megosztotta velem a vacsoráját anélkül, hogy úgy nézett volna rám, mint egy darab szemétre az árokparton. Ha reggel csak úgy elsétálok, miközben az ajtód nem csukódik, és a vízcsapod elfolyatja a pénzedet… akkor pontosan az lennék, aminek a bolt előtt néztek a járókelők.
Leo már leült az asztalhoz, és a tenyerét a meleg kenyérhéj fölé tartotta.
– Vághatunk belőle, anya? Kérlek.
Bólintottam. Julian elővett egy kést – a mi életlen, tompa kenyerünket –, de meglepő mozdulattal, egyetlen határozott húzással szelte át a kérget. A roppanás hangja betöltötte a helyiséget. Belül a tészta puha volt, tejszínű, szabálytalan légbuborékokkal teli. Nem volt vajunk, csak egy fél doboz margarin a hűtőben, de amikor Leo beleharapott, a fiam arca olyan békét tükrözött, amilyet hónapok óta nem láttam rajta.
– Finom – mondta Leo teli szájjal.
– Nem beszélünk teli szájjal, kicsim – mondtam automatikusan, de a kezem már a saját szeletemért nyúlt. A kenyér langyos volt, a héja sós és ropogós. Évek óta nem ettem ilyen kenyeret. A gyerekkoromra emlékeztetett, a nagymamám konyhájára a wisconsini farmon, mielőtt minden tönkrement volna.
– Hol tanultál sütni? – kérdeztem, miközben lenyeltem az első falatot.
– Édesapám pék volt Duluthban – nézett ki Julian az ablakon a szürkülő minneapolisi utcára. – Tizenhat éves koromig a liszteszsákokat hordtam a pincéből. Aztán jött az építőipar, a pénz jobb volt ott… vagy legalábbis úgy tűnt harminc évvel ezelőtt. De az ilyesmit a kezed nem felejti el. Ahogy azt sem, hogyan kell beállítani egy vetemedett tölgyfa ajtókeretet.
A csend újra leereszkedett közénk, de most már nem volt nehéz. Nem volt benne az a vészterhes feszültség, ami reggel óta fojtogatott.
