– Te csináltad ezt? – kérdezte Leo, a szemét kerekre nyitva. – Van saját sütőnk, ami működik?
– A gáz ment, csak az égőfejek voltak eldugulva a zsírtól – felelt Julian a fiúnak, de a tekintete engem fürkészett. – A lisztet és az élesztőt a kamra aljában találtam, egy bontatlan zacskóban. Meg a sót. Ha haragszol érte, levonom abból… nos, kifizetem, amint tudom.
A torkom összeszorult. A kis kamraszekrény legmélyén lévő lisztet még tavaly ősszel vettem, amikor azt terveztem, hogy megtanulok kenyeret sütni, hogy spóroljunk a bolti pékárun. Aztán jöttek a tizenkét órás műszakok az idősotthon mosodájában, a túlórák, a fáradtság, és a zacskó ottfelejtődött a pókhálók mögött.
– Nem haragszom – mondtam, és lassan becsuktam magam mögött az ajtót. Az ajtókeret… a fa simára volt gyalulva a sarkon, a zsanérok csavarjai mélyen, egyenesen ültek a fészkükben, nem ferdén, ahogy a főbérlő hagyta őket. – Honnan van ehhez szerszámod?
Julian a sarokba bicventett. A régi, kopott hátizsákja mellett egy vászontekercs feküdt kiterítve: néhány véső, egy rozsdás, de élezett kézi gyalu, egy kombinált fogó és egy kis doboz vegyes facsavar.
– A csomagtartómban maradtak, mielőtt… nos, mielőtt a furgonomat elvitte a végrehajtó tavaly novemberben. Ezt a táskát sikerült elhoznom a szerszámosládámból. Nem hagytam hátra őket. Szerszám nélkül egy ács nem ember.
Leültem az asztal mellé, még a kabátomban. A kimerültség, amit az egész napos aggodalom – a paranoia, a lopástól és az erőszaktól való rettegés – préselt belém, hirtelen elpárolgott, és a helyén csak a sajgó üresség maradt.
– Miért csináltad ezt, Julian?
A férfi megtörölte lisztes kezét egy rongyban. A bal térdét óvatosan behajlította, hogy ne feszüljön a merevítő, és a pultnak dőlt.
