“Tudja, hogy megsérültél?”
Nem volt erőm válaszolni.
“Milyen messze vannak a bevásárlás?”
“Kb. egy mérföld.”
“Lucas-szal?”
“Nálam volt a babakocsi.
“Hol van?”
“Egy kerék félúton beragadt.
Apám teljes csendbe merült. Egy idő után folytatta:
“Hol van Daniel?”
“Otthon.”
Az arcán lévő fájdalom nehezebb volt elviselni, mint bármilyen harag.
“Daniel hagyta, hogy ezt megtegye?”
“Nagy nyomás alatt áll…
Apám egyenesen a szemembe nézett.
“A nyomás nem vakít egy férfit, Elena.
Erre semmit sem tudtam válaszolni. Kinyitotta az utasajtót.
— Lovas.
“Apa, ezt meg tudom oldani.
“Tudom, hogy tudod.
A válasza meglepett.
“Tudom, hogy a lányom szinte bármit túlél. Ez nem jelenti azt, hogy el kell viselnie.
Egy érzelmi hullám szorította össze a torkomat.
“Mit fogsz tenni?”
“Megyünk abba a házba, ahol laksz.”
“Ha Marlene meglát, hogy veled jövök, ki fog robbanni.”
“Akkor kiakad.”
“Ki is dobhatna minket.”
“Akkor nem töltesz ott még egy éjszakát.”
Felnéztem rá.
“És ha Daniel választja őket?”
Egy pillanatra apám megállt, mielőtt válaszolt volna:
“Legalább végre rendben lesz.”
Beszálltam az SUV-ba.
Az út során a tekintetem a katonai bázis átjára tévedt, amely a belső visszapillantó tükör alatt lógott. Daniel családja csak azt tudta, hogy apám a hadseregben épített karriert; többet nem tudtak. Marlene egyszer megvetően “puszta hivatásos tisztnek” nevezte. Nem törődtem azzal, hogy kijavítsam: sosem érdekelt, hogy apám hírnevét vagy eredményeit felhasználjam előnyös bánásmódra. Amit nem vettem észre, az az, hogy a hallgatásom arra ösztönözte Marlenét, hogy elhiggye, nincs hová mennem.
Amikor beléptünk a kocsibeállóra, megláttam az SUV-mat, amely a garázs mellett parkol. Aztán valami látható a szélvédőn át, felkeltette apám figyelmét. A duplikált billentyűim a középkonzolon pihentek.
Leállította a motort.
“Marlene elvette tőled azokat a kulcsokat?”
“Nem.
Apám alaposan megvizsgálta az arcomat.
“Akkor ki adta neki őket?”
Jeges érzés tört rám. Csak két kulcskészlet volt: az egyik az enyém, a másik Danielé.
