Apám tekintete felém siklott, és közben figyelte a jelenetet. Vettem egy mély levegőt.
“Mi történik, ha nem vagyok óvatos?”
“Az én házam alatt laksz.”
“Igen.”
“Ételt eszel, amit ennek a háztartásnak vásároltak.
“Az elmúlt három hónapban a legtöbb utazást a hitelkártyámmal fizettem.
“Használod az áramunkat.
“Pénzt adok Richardnak a számlákra.”
Marlene arca összerezzent. Daniel rám nézett, nyilvánvalóan nem tudva ezekről a hozzájárulásokról. Folytattam:
“Én veszem a pelenkákat.” Tej. Étel. Én fizetem a havi SUV törlesztőrészleteket. Én fizetem a telefoncsomagomat. A múlt hónapban fizettem a vízvezeték-szerelődnek, mert azt mondtad, nehéz idők.
Marlene arcán felszínt kapott.
“Ez ideiglenes volt.
“A jelenlétünk itt is.
“Nem, ha a fiam nem talál munkát.”
Daniel hirtelen hátrált. Ezúttal a kegyetlenség nem nekem szólt, és ez valami lényeges dolgot tárt fel. Marlene kontrolligénye mindenkire kiterjedt; Daniel gyerekkorát azzal töltötte, hogy összekeverte ezt a dominanciát a szeretettel. Ő felé fordult:
“Mondd el neki.”
Lenyelte.
“Mit mondasz meg?” kérdeztem.
Nem találta a bátorságát válaszolni nekem, így az anyja intézte a dolgot:
“Ha így viselkedsz, keress másik helyet, ahol megszállhatsz.”
Ólom csend tört be a bejáratba. Ez volt az a fenyegetés, ami hat hónapig tartott alárendeltséget, minden sértés alatt leselkedve: menj el, és nem lesz hova menned. Lucas a karjaimban mozdult. A szívem hevesen vert. Apám szemébe néztem, de nem mozdult. A döntés az enyém volt. Én vittem.
“Rendben.
Marlene pislogott.
“Mi?”
“Indulunk.”
Daniel élesen felém fordította a fejét.
“Elena…
“Lucas és én ma este indulunk.
Marlene arcán a düh hitetlenkedéssé vált.
“Nem viszed el az unokámat sehova.
Apám lépett előre, azonnal megváltoztatva a szoba légkörét. Felemeltem a kezem.
“Pope.”
Megállt. Én magam is szembesítettem az anyósommal:
“Ő a fiam.”
“Ő is Daniel fia.”
“Tudom.
“Akkor Daniel dönt el, hogy elviheted-e.”
Apám végül megszólalt:
— Ez nem így működik a szülői hatalom.
Dühösen fordult hozzá:
“Figyelj, mi aggaszt!”
