Marlene a nappali felé intett.
“Bármi is legyen a kapcsolatod problémái, Elena, az apád bevonása gyerekes.
“Nem kevertem össze semmivel. Útközben talált meg.
“Nos, most, hogy tudja, hogy élsz, mehet.”
Apám felém pillantott, csendben felajánlotta, hogy elmehetek. Nem voltam kész. Szükségem volt az igazságra, kifogások nélkül.
“Miért nem mondtál neki nemet?”
Daniel az anyjára nézett. Ez az ösztönös pillantás a kérdésem felét megválaszolta.
“Mert most szükség van rájuk.”
“Szükségünk van tetőre.” Ez nem jelenti azt, hogy az életünket birtokolja.
“Ez az ő háza.”
“Megint az a kifogás.
“Mi?”
“Minden alkalommal, amikor átlépi a határt, ugyanazt ismétled.
Összeszorította az állát.
“Fogalmad sincs, mekkora nyomás alatt vagyok.
“Tényleg?
“Nem, Elena, nem tudod. Elvesztettem az állásomat. Elvesztettük a lakásunkat. A szüleim fizetik a kölcsönt, amíg itt lakunk, és minden reggel úgy ébredek, hogy tudom, nem tudom eltartani a családomat.
A hangja eltört. Egy rövid pillanatra, a megaláztatás alatt, felismertem azt a férfit, akit feleségül vettem. Aztán rám mutatott:
“És valahányszor vitatkozol anyával, én vagyok az, aki közétek áll!”
Az utolsó együttérzés kitörésem, amit éreztem, elcsendesedett.
“Nem vagy kettőnk között.”
Elkomorodott.
“Te vagy a férjem.”
Senki sem szólt.
“Ha anyád megaláz, és te hallgatsz, nem vagy köztünk.”
“Elena…
“Ha elvesz valamit, amit én fizettem, és te adod neki a kulcsokat, akkor nem vagy kettőnk között.”
Elfordította a tekintetét.
“Ha teherként kezel velem, amikor veszek ételt ennek a háznak, kifizetem az autót, kifizetem Lucas költségeit, és éjfél után dolgozom, és megkérsz, hogy tartsam meg a békét…”
A hangom remegett.
“Nem vagy köztünk, Daniel.
Apám csendben maradt; Nem volt mit hozzátennie. Daniel arca elpirult. Marlene közénk állt.
“Elég.”
“Nem.
Ez a visszautasítás mindenkit meglepett, először engem is. Marlene megdermedt. Sosem álltam ki vele. Lucast egy kicsit szorosabban magához szorítva ismételtem:
“Nem. Ez nem elég.
Az arca elsötétült.
“Légy nagyon óvatos, Elena.
“Egyébként mi van?”
